Barátaim a (z)űrben

Tegnap Március 15-e volt és egyben az év eddig legkontrasztosabb napja. Annyira két arca volt, mint a színház szimbólumának, annak a két maszknak. Egy nevetős és egy szomorú. Elmesélem. Délelőtt felhívott Szilvi, hogy szedjem össze magam, mert szeretne elrángatni a városban egy kicsit. Furcsállottam a dolgot, mert előzőleg a lelkemre kötötte, hogy 15-én ne merjem elhagyni a lakást, de természetesen engedtem a kérésének. Eljött hozzám, összekészülődtem, és nekivágtunk a városnak olyan dél körül.
Igaza volt. Gyönyörű, langymeleg, napsütéses tavaszi idő volt, kellemes illatokkal a levegőben. A Ráday utca szinte kihalt volt. Csendes és békés. Csak a Múzeum körút elejére, a Kálvinra érve találkoztunk egy kisebb tömeggel, és itt kezdtek feltünedezni az első Árpádsávos zászlók. Már ekkor elhatároztuk, hogy a lehető legnagyobb távolságot tartjuk mindenféle tömegmegmozdulástól. Végigandalogtunk a Váci utcán, majd kiültünk a Vígadó térre. Minden elég békésnek tűnt. Anyukák és apukák a kisgyermekekkel élvezték a napsütést, játszottak és ünnepelték Március 15-ét. Mindenhol vígan lobogó zászlók, léggömbök, vattacukorárus, már-már majális hangulat. Az összképet csak az a néhány Árpádsávos zászlót lobogtató kopasz gyerek, meg a kétpofára politizáló, szakadt koldus rontotta. Tovább is álltunk. A Lánchíd és a rakpart felé sétáltunk tovább. Itt minden klassz volt - csak alig-alig csíptem el gyalázkodó beszólásokat -, ámde a kontraszt itt sem maradhatott el. A Lánchíd mellett ugyanis filmes buszok álltak, amelyek nyilván öltözőként szolgáltak a hídon zajló kosztümös programok szereplőinek. Az egyik busz mellett egy széken egy Petőfiné Szendrey Júliának öltözött lány ült…kacéran felhúzott szoknyával, keresztbe tett lábakkal, és közben, úgy nagylányosan bagózott. Nehezen tudtam összepárosítani a kinézetet a viselkedéssel. Na persze, a szünet az szünet, nyilván.
Aztán elsétáltunk a Parlament felé, majd át a Vígszínházhoz, a Falk Miksa utácán, amely utcában - a két kocsmán kívül - szinte csak galériák és régiségboltok voltak. Érdekes környék. Kicsit kontrasztos.
Innen a Margit szigetre mentünk, ahol megint csak a kontrasztokra figyeltem fel. Itt van ez a gyönyörű kis sziget a Duna közepén, a városban közel és távol az egyetlen valamire való zöldterület, és ahogy keresztülvágtunk rajta, mindenhol a szemét és az elhanyagoltság került a szemem elé. Pedig ennek a megszüntetése is csak akarat és ötlet kérdése lenne. Főleg egy olyan helyen, ahová fővárosiak ezrei menekülnek el, ha egy kicsit közelebb akarják magukat érezni a természethez. Most is ez volt. Hála a kellemes időjárásnak a sziget jócskán tele volt. Emberekkel és kontrasztokkal is. A békésen napozó, jásztogató, sétálgató emberek mellett természetesen ott kellett lenniük az elektromos autókkal őrültkén rallye-zó fiataloknak is. No, de ez még a kisebbik baj.
Az igazi kontrasztot este éltem meg. Olyan fél hét és hét óra magasságában meghívást kaptunk Szilvi szüleitől egy vacsorára, amelyet a Krisna tudatú főiskolán tartottak, az Oktogon mellett. Amikor odaértünk, már hatalmas sorfalban állt a tömeg - úgy néhányszáz ember - velük szemben kb ugyanannyi rendőr, és ment az ordibálás. Már ekkor sejtettem, hogy hamarosan műsor lesz. Nem is tévedtem. A vacsora még nyugalomban zajlott, de amint vége volt, odakintről szó szerint csatazaj hallatszott. A rendőrök lassan szorították a tömeget az Adrássy úton a Deák felé (meg gondolom az ellenkező irányba is), a mellékutcákat is rendőrsorfal állta el. A “tüntetők” között valaki egy hangosbeszélővel provokálta a rendőröket, hogy azoknál eldurranjon valami és nekikrontsanak. Egy idő múlva jött is a vízágyú, majd a könnygáz. Ekkor becsuktuk az ablakot, és a termeket egyből a béke és nyugalom uralta ismét el. És még valami. A félelem. Akik ott voltak, azok közül sokan féltek. Féltek kimenni, pedig már mindenki ment volna hazafélé. Beszélgettünk, hogy oldjuk a feszültséget és az internetet böngésztük a friss hírekért. Olyan fél tíz lehetett már, mikor végre kimerészkedtünk az épületből. Mivel autóval voltak a meghívóim, és mindefelé rendőrök zárták el az utakat, odamentem egy sorfalhoz, hogy megkérdezzem, merre jutunk ki. És csodák-csodája, gumibot meg gázspray helyett, udavarias, sőt egészen segítőkész választ kaptam a rohamrendőröktől (tudjátok: Amilyen az adjon Isten, olyan lesz a fogadj Isten.) Az utca több helyen csatatérre emlékeztetett. Kiégett, felborogatott kukák, padok, szemét mindenütt. Néhány helyen útblokádok. De végül mindenki éppségben hazaért. Ám a kontrasztok mégis szembetűnőek. Főként az, hogyan választhatja el egyetlen ablak el egymástól a “háborút” és a békét.
És a másik kontraszt, ami ma hallok a tévében….szinte majdnem minden adón: Hogy minderről a kormány tehet. Érdekes. Mintha nem Kiss Pétert és Hiller Istvánt láttam volna Árpádsávos zászlót lobogtatni. Nem Gráf József és nem Persányi Miklós borotválta kopaszra a fejét és rántott a lábára bakancsot. Nem Kóka és nem Veres János hergelte a rendőröket hangosbeszélővel, és főként nem a Miniszterelnök tartott (ismét) lelkesítő és hangulatfokozó népgyűlést a híveinek - külföldi sztárvendégekkel, megint csak. Kontrasztok. Chiaroscuro. Valami alapvetően nem jó ebben az országban.