Barátaim a (z)űrben

Az elmúlt hetek dolgos hétköznapjai, illetve a hosszú hétvége csúnya napégése után, kedvesem Szilvi (vagy hogy egészen pontos legyek, ez esetben a szülei) újabb szabadtéri programot eszelt ki, mégpedig nem is akármit. Egy utazást a Balatonhoz közeli Somogyvámosra, ahol hazánk legnagyobb indiai kulturális közössége, vagy ismertebb nevén a “Krisna-völgy” található Korábban is hallottam már ezt-azt erről a helyről, de még nem jártam ott ennekelőtte, így remek alkalomnak ígérkezett az utazás. Hogy ne kelljen hajnalok-hajnalán még értem is keresztül autózni a városon, ezért Szilvinél töltöttem egy villámlással és esővel megspékelt éjszakát, hogy hajnali 3-kor megszólaljon a telefonom ébresztője: indulni kell. Nagy nehezen összeszedtük magunkat, majd útra keltünk. Előző nap történt egy kis technikai malőr a kisbusszal, de megígértem Szilvinek, hogy erről nem beszélek sokat…sőt semmit
Hajnalban még felvettünk néhány útitársat - két barátságos Krisna tudatú családot - majd nekivágtunk az M7-nek. Próbáltunk a kocsiban aludni egy kicsit, de aki már próbált úgy igazán kocsiban aludni, az tudja, hogy nem igazán lehet. Azért Szilvinek sikerült egy órácskát. Elég felhős volt az idő, de szerencsére nem esett. Igyekeznünk kellett, mert úgy tervezték vendéglátóim, hogy az úgynevezett “oltárnyitásra” oda kellene érnünk. A gyér forgalomnak és a tempós vezetésnek köszönhetően ez sikerült is.
Beértünk a völgybe, és szétnézhettem. A szemnek nagyon kellemes volt…a hangulat olyan “Istenemberek-es” volt, vagy mondjuk olyan, ahogy a Sehollakókban képzeltem el az Ella-Tan bolygót. Egy hatalmas park, benne szétszórtan házak. A domb tetején pedig ott volt a templom, amely előtt már jó pár kocsi állt. Bementünk hát, és körülnéztem. Ahhoz képest, hogy még 10 év sem telt az építés megkezdése óta, minden elég klasszul kiépült. A templomba belépve (szigorúan mezítláb) egy másik világba csöppentem. Éppen valamilyen reggeli szertartás ment, mert a nagyteremben éneketlek és táncoltak. (A már jól ismert: “Hare Krisna”mantrát termésetesen, de izgalmas zenei motívumokkal, és egy basszerező szerzetessel fűszerezve.) Hamarosan eljött az oltárnyitás, és egy rövid szertartás és egy igen áhítatos (és kellemes) ének után folytatódott a hódolás. Lementem egy rövid időre a terembe, és ahogy ott áltam, - bár egyátalán nem az én világom volt - mégis úgy érzem elcsíptem valamiféle érzést az egész áhítatból. Az emberek szinte extatikusan táncoltak és énekeltek előttem, és az egész termet valamiféle furcsa jókedv, vagy ahogy mostanában népszerűen nevezik “pozitív energia” járt át. Bár egyátalán nem vagyok vallásos, mégis folyamatosan vigyorognom kellett és verni a lábammal a taktust. Próbáltak páran berángatni a táncba, de annak azért ellenálltam.

Később elmentünk büfébe és kipróbáltuk milyen “vega”ételek vannak. A “vegaburger” és a “Gaja” nevű süti kifejezetten ízletesek voltak. Eztán Szilvivel nyakunkba vettük völgyet és jó alaposan bebarangoltuk, a tehenészettől, az iskolán, a kis mesterséges tavaktól egészen a faluba is kimerészkedtünk egy kicsit, majd mindezt vissza. Szép kis túra volt, de még ekkor sem volt megállás. Az egész ünnepség apropója egy születésnap volt, ugyanis a völgy szellemi vezetőjének, Maharaja-nak (ejtsd: Maharázs) születésnapja volt. Az ünneplő tömeg éppen akkor indult meg énekelve a háza felé,amikor visszaértünk. Ezt persze mi sem hagyhattuk ki, így velük tartottunk. A háznál egy ideig “kérette”magát az ünnepelt, majd azértelőbukkant, hogy köszöntsea híveket, hogy velük menjen vissza a templomba, ahol egy hosszas előadást, vagy prédikációt tartott. Miközben váruk, hogy előjöjjön, elsütöttem egy-két poént, mire Szilvi rámszólt, hogy hagyjam abba. (Pedig esküszöm, a mellettem álló hívek durvább poénokat sütöttek el.) Amíg Maharaja a templomban tartott előadást, addig Szilvivel kiültünk a teraszra, ahol ő tanult, én pedig Asimovtól az “Én a Robot”összegyűjtött kiadás első kötetét olvastam. Pontosabban addig, amíg el nem nyomott a buzgóság, és el nem aludtam. Az eredmény katasztrófális volt, ugyanis időközben kisütött a nap, és az arcom egyik felét totál leégette! Szilvi sem úszta meg persze, rajtak később egy enyhe napszúrás tünetei jöttek elő. (Hányinger, szédülés, stb)

Ám az utazás java még csak ez után következett, ugyanis a nap megkornázása képpen, egy hatalmas lakomát tartottak. Mivel jóra fordult az idő , nem a felállított óriás sátorban volt a lakoma, hanem egy füves térségen. Szivacsszőnyegeket terítettek le, és ezen lehetett ülni. Tányér gyanánt szárítot és összepréselt banánlevelek szolgáltak, melyre a folyamatosan körbe-körbe járó ételosztók csak pakolták és pakolták, és pakolták az ételt. Ettem is rogyásig! Volt ott több féle sült és főtt szabdzsi, csatni, csapati,stb, stb …és a sütemények még csak eztán jöttek! Mint ínyenc, nyugodtan mondhatom, hogy igazi kulináris élvezet volt! Na, Szilvi ez után dőlt ki.

Végül sikerült magához téríteni, és némi regenerálódással tölteni a maradék két órát, ami a visszaindulásig volt hátra. A hazaút rendben zajlott, ezt is igyekeztem bóbiskolással tölteni, és ez némileg jobban is sikerült, mint az odaúton. Fáradtan, de élményekkel telve értem haza, és tettem el magam másnapra, hogy nekikezdjek ennek a hétnek…